Kedvesek!
Megérlelődött a gondolat. Ez itt ebben a formában tovább nem. Máshol, másképp igen. Akit érdekel, annak megírom az új címet.
Legjobbakat!
napra
fény felé forduló élőlény megfigyelései - az árnyékvilágról is
2010. július 14., szerda
2010. július 8., csütörtök
valami van
szinte minden nap gondolok arra, hogy kéne írnom a blogba. és lenne is mit, de valahogy mégsem jön ki belőlem. nem tudom, mi lehet ennek az oka. évekig ment ez, élveztem, voltak korszakaim, volt, amikor másoknak írtam, volt, amikor inkább magamnak, volt, amikor üzengettem, amikor bátor voltam és kitárulkoztam... de most elfogyott a szó. inkább a képek jönnek. itt még statisztika sincs, azt sem tudom olvas-e valaki egyátalán, de már nem is számít. már nem akarok megfelelni. töprengek, vajon mit kellene tennem? hagyjam abba? és ha később mégis közlendőm lesz? változtassak? na és min? ezen túl csak szavakat írjak, vagy képeket tegyek fel? nem tudom. igazán nem tudom, mi lenne jó. változás van, talán ez még az átalakulás időszaka, talán még nem forrott ki, milyen lesz az új én, és mit akar majd. az ilyen köztes időszakok mindig tele vannak kérdésekkel, és válasz alig akad. ha meglelem, megosztom itt is.
2010. június 15., kedd
Ezt szeretem az internetben:
Újabb gyöngyszemet találtam. A hölgy neve Karin Taylor, és ilyeneket készít:
Mivel másolásvédelem van a képeken, a többit itt lehet megnézni: http://www.redbubble.com/people/karin
Gyönyörűűséges!
Mivel másolásvédelem van a képeken, a többit itt lehet megnézni: http://www.redbubble.com/people/karin
Gyönyörűűséges!
Múzeumok Éjszakája
Minden évben lekésem. Pedig minden évben szeretnék elmenni, valamiért eddig mégis mindig úgy alakult, hogy lemaradtam. De idén nem! Idén ott leszek, mászkálok, fényképezek, ha törik, ha szakad!!
Így most itt, ez úton várom azok jelentkezését, akik velem tartanának. Mivel az én János Vitézem ezt a hétvégét is nélkülem tölti el, ezért társra vágyom a kalandhoz, de az sem baj (sőőt!), ha többen leszünk.
Szóval, ki tart velem??
Így most itt, ez úton várom azok jelentkezését, akik velem tartanának. Mivel az én János Vitézem ezt a hétvégét is nélkülem tölti el, ezért társra vágyom a kalandhoz, de az sem baj (sőőt!), ha többen leszünk.
Szóval, ki tart velem??
viráglélek
a szomszédnéni ma reggel azt mondta, hogy én egy rendes ember vagyok, mert szépek a virágaim. (igen, ő az, aki tavaly kiásta a közös balkonládából, amit ültettem, majd újakat tett a helyére)
amúgymeg a virágaim tényleg szépek. :)
2010. június 7., hétfő
Hogyan kell önmagamnak lenni?
- Légcsőgyulladás. - monda az üzemorvos több percnyi sztetoszkópos tapizás után. Én meg elgondolkodtam. Május eleje óta, mióta hazajöttünk Londonból, ez a harmadik megfázásom, tulajdonképpen egymásba érnek. Miért csinálom ezt magammal? És egyébként is miért van az utóbbi időben feltűnően sok bajom a légútjaimmal?
Az én Angyalkám segítségével utána is jártam a dolognak. Mivel a légcső a szív- és torokcsakrát köti össze, úgy gondolom mindkettő fontos, és lényeges is, hogy a kettőt összekötő "híd" betegedett meg.
A szívcsakra (zöld), ahogy nevéből is kiderül, a szív központja, itt lakik az elfogadás, az adás-kapás egyensúlya, az életöröm, a nyitottság, a magasabb szintű ismeretek, fizikai szinten az allergia, szívpanaszok, keringési- és az immunrendszerrel kapcsolatos betegségek tartoznak ide. A torokcsakra (kék) szintén beszédes, a kommunikáció, a beszéd és hallgatás egyensúlya, az önuralom, a fülelés területe, fizikailag pedig az összes légúti betegség ide tartozik. Ezen vázlatos ismeretek után a következő kérdések merülnek fel:
- mi nyomja a szívem
- mivel lehet ez kapcsolatban (mely életterületekkel)
- miért pont egy pihentető utazás után jött ez ki
- ez a valami miért nem kerül "kimondásra"
- mitől tarthatok, amiért nem azt mondja a szám, mint a szívem
- mi történik ha kimondom
- magamnak, vagy másnak kell-e kimondanom
- félek-e kimondani
- és persze hogy hogyan tudom meggyógyítani magam?
A fenti kérdések egy részére van válaszom, de ez még kevés a boldogsághoz. Az a sejtésem ugyanis, hogy több dolog is érintett itt. A korábbi szentháromság, vagyis a munka-otthon-szerelem kibővült, munka-otthon-szerelem-család-ra, vagyis míg korábban csak a szerelmem érdekelt, most már itt van a családom is, és az ő családja is. Eljegyzésünk híre nyilván megbolygatta ezt a kis állóvizet, és ezáltal a miénk mellett a többiek életét is. Ez tehát az egyik terület. De mi a helyzet a többi helyen? A munka ok? Hát nem. Az otthon ok? Hát nem. Persze minden lehetne sokkal rosszabb, de azt hiszem, azon már túl vagyok, hogy megint a semmiig kelljen visszarombolni mindent, szóval ez nem érv. Van, mind a kettő van, de egyik sem olyan, amilyet én szeretnék, amilyenre vágyom. És ez egyre jobban zavar. És az is zavar, hogy sokszor tehetetlennek érzem magam, pedig tudom, hogy ez nem így van. Valamit rosszul csinálok, valamiben nem vagyok őszinte magammal, erre akar figyelmeztetni ez a betegség.
Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy túlságosan leköt a másoknak való megfelelés, és nem hallom meg a saját belső igényeimet. Vagy hogy nem mondom ki, amit gondolok, csak azért, mert tudom, hogy a hallgatást várják tőlem. Inkább ez utóbbi, hisz nem a fülemmel van a baj, a probléma itt a kimondás-nemkimondás, és a probléma fullasztó mivolta, hiszen mindhárom alkalommal nehézkes volt a (rendes) levegővétel. Ezért a következő mantrát fogom mondogatni addig, amíg jobb nem lesz:
Vagyok, aki vagyok, teszem, amit teszek, és ez pontosan így jó!
És nagyon nehéz lesz, hogy ne számítson, ki mit gondol, de azt hiszem az önmagunknak való megfelelés (önmagunknak levés) az ott kezdődik, hogy abbahagyjuk a másoknak való megfelelést.
2010. május 12., szerda
Visszanézve
nagyon jó volt az elmúlt egy hét, az utazás, a kiszakadás, és akár azonnal újra útra kelnék. Elgondolkodtam, mit is mesélhetnék nektek az élményeimről, élményeinkről, de nem vagyok könnyű helyzetben. Ez az egy hét nem csak egy szimpla nyaralás (tavaszolás) volt, hanem pihenés, kikapcsolódás, újjászületés, találkozás és együttlét régi barátokkal, és egy új élet kezdete is egyben.
Hosszú út végére értem, melyet törvényszerűen egy megújulás követ. És megint rájöttem, nem kell ettől félni, sőt. A változás jó, a változás kell, és rugalmassá tesz, az ember jobban viseli a külső, tőle független változásokat is, ha önmaga is képes rá.
Londonba régóta vágytam, és Mamaboszit (meg Lizt) is jó volt már látni, kicsit feltöltődni általuk. Hihetetlen, hogy mennyivel nyugodtabbak ott az emberek, mennyire más, emberközpontúbb a gondolkodás, és ránk nézve szégyen, hogy egy hétmilliós nagyváros jobban működik, és szervezettebb, mint a mi kis Budapestünk. Külön felüdülés volt, hogy mindenki úgy nézhet ki, ahogy akar, és ez senkit nem érdekel. Teljesen normális, hogy a sokszor több mint egy órás metróúton valaki eszik, sminkel, alszik, vagy akármicsinál, senkinek a szeme sem rebben, sehol egy megbotránkozó, fintorgó arc. Egyszerűen annyifélék az emberek, hogy már nem döbbennek meg a különbségeken. A szociális háló, és az élhetőség mikéntjeiről meg ne is beszéljünk.
Hazatérve pedig új élet vár rám. Nemcsak új külső, hanem új belső is készült, immáron menyasszony vagyok. Még ízlelgetem a szót. Még kóstolgatom az érzést, ami meglepő megnyugvással tölt el. Most olyan történik velem, ami még soha. Voltam már szerelmes, éltem már együtt valakivel, de eddig még senkivel nem fűztem ilyen szorosra a szálakat. És most megtettük. És jó. És ez még csak a kezdete valaminek, amiről hiszem hogy még sokkal jobb lesz, és hogy meg tudjuk valósítani.
2010. május 10., hétfő
2010. április 30., péntek
Na hát akkor
elmentem. Már most kalandosnak ígérkezik az út, de egyenlőre nem árulok el részleteket, csak annyit, hogy visszafelé már nem így fogok kinézni. Egyébként meg izgulok. De ez olyan jó fajta izgalom, és nagyon rég nem éreztem már. Annyira kurvára megérdemeljük már ezt az utat, hogy semmiféle csúnyaság nem állhat utunkba.
Na pá!
Na pá!
2010. április 27., kedd
hajazok
Hosszas titkos, és rövidebb nyilvános őrlődés után végleg megszületett bennem a döntés, nevezetesen, hogy tényleg levágatom a hajam.
Picit persze félek is. Az is lehet, hogy hülyén fogok kinézni. De az is, hogy nem... :)
Ami pedig a zenét illeti, mindkét videó egy ma felfedezett ausztrál triótól származik, és én máris beléjük szerettem. Az már külön vicces, hogy úgy látszik, időközben az énekes is megvált szép raszta tincseitől. :D
Ez utóbbi videót nem tudom kisebben idegyógyítani, sorry. Viszont látható, hogy rasztahaj után is van élet. ;)
2010. április 26., hétfő
2010. április 15., csütörtök
Házam tája
Blogos barangolásaim közepette ráleltem olyan fanatikusokra, mely - mint kiderült - látens módon magam is vagyok. Nem kevés blog, és fotógaléria van az ún. cottage, vintage stílust kedvelők révén, melyek láttán elszorult a kis szivem.
Jánosommal a jövőnk tervezgetése közben arra jutottunk, hogy szerelmesek vagyunk a parasztházakba, imádjuk azt a kicsit puritán, kicsit régies stílust, amit ezek az épületek kívülről és belülről magukban hordoznak. Parasztromantika - mondaná Zita.
Ha kell, varázsolok, szenet lapátolok, megkerülöm háromszor a földet, hogy legyen egy olyan házacskánk, amit megálmodtunk. Fagerendás, pulikutyás, meszeltfalú, zöldfüvű kis lak, ahol felcseperedhetnek majd a porontyok, és ahol anyu meg apu boldogan hódolhat hóbortjainak, és kipihenheti fáradalmait.
Tehát ez úton kérem a jóistent, az angyalkákat, a világot, a sorsot, hogy adjanak nekünk egy házacskát, hozzá megfelelő körülményeket, és munkát, hogy fenntarthassuk.
Köszönöm!
Jánosommal a jövőnk tervezgetése közben arra jutottunk, hogy szerelmesek vagyunk a parasztházakba, imádjuk azt a kicsit puritán, kicsit régies stílust, amit ezek az épületek kívülről és belülről magukban hordoznak. Parasztromantika - mondaná Zita.
Ha kell, varázsolok, szenet lapátolok, megkerülöm háromszor a földet, hogy legyen egy olyan házacskánk, amit megálmodtunk. Fagerendás, pulikutyás, meszeltfalú, zöldfüvű kis lak, ahol felcseperedhetnek majd a porontyok, és ahol anyu meg apu boldogan hódolhat hóbortjainak, és kipihenheti fáradalmait.
Tehát ez úton kérem a jóistent, az angyalkákat, a világot, a sorsot, hogy adjanak nekünk egy házacskát, hozzá megfelelő körülményeket, és munkát, hogy fenntarthassuk.
Köszönöm!
2010. április 6., kedd
2010. április 4., vasárnap
Tavaszköszöntő
Ezer éve tervezem, hogy írok, de mindig annyi minden történik, hogy alig tudom utolérni magam. Szerettem volna szót ejteni a változásokról, a húsvétról, az utazásról, amit várok. Nem tudtam, mivel kezdjem, így végül nem kezdtem egyikkel sem. De az is lehet, hogy csak nem érett meg a helyzet, vagy én arra, hogy jól meg tudjam fogalmazni, jól el tudjam mesélni nektek.
Ma húsvét vasárnap van. Itt ülök Abasáron, és a szakdolgozatom helyett blogot írok. A hét közepén még temetésen voltam, majd megdöbbenve értesültem Daróczi haláláról, és még fel sem ocsúdtam, hogy a kispál tényleg befejezi, hogy basszameg tényleg vége van a kamaszkori zenekaromnak. Közben pedig odakint Pamacs, a puli, öt kicsi csipogó szőrcsimbókot gondoz éppen, akik valamikor péntek éjjel jöttek a világra. Úgy nagyjából fél órával ezelőtt mentettük meg egyikük életét, mert a nyaka köré tekeredett Pamacs rasztája, és már alig kapott levegőt szegény.
Szóval így van ez. Születik, meghal, ...változik. Így van a világ mozgásban, így lehet csak létező. Gondoljunk bele, mi lenne, ha egyszercsak megállna, és ugyanúgy maradna minden? Kész katasztrófa lenne. De akkor meg miért viseljük olyan nehezen, ha valami megváltozik? Az idő haladtával elveszítjük a rugalmasságunkat. Ez az igazság. Mert ugye ahol egy ajtó bezáródik, ott kinyílik egy másik. Nagy közhely, de mint a közhelyek általában; igaz.
Hogy haladjak az áramlattal, kénytelen voltam beiktatni magam is néhány változást. Immár harmadik hete mozogni járok, egy héten egyszer katusatilla alakformáló kínzókamrájába a csajokkal, egyszer pedig jógaórára Janival. Ez utóbbit sem nevezném laza lötyögésnek, ám jótékony hatását már most megérezzük. Hadat üzentem tehát a rajtam letelepedett felesleges kilóknak, a bennem lévő stressznek és méreganyagoknak. Bár Márti néni áldásos tevékenysége okán (miszerint isteni ételeket gyárt folyamatosan, mióta itt vagyunk) a szénhidrát diétát csak húsvét után fogom elkezdeni.
A mozgás hihetetlen csodát tesz az emberrel. Tudom javasolni mindenkinek. Annak is, aki elégedett a súlyával. Néhány alkalom után szinte már függőséget okoz, az ember kívánja, hiányolja, és úgy érzi erős és életvidám lesz tőle. Egy retorikai bravúrral innen máris átkanyarodhatunk a húsvéthoz, az újjászületés ünnepéhez, és valójában a kereszténység legvidámabb eseményéhez.
Ez az ünnep eredendően a termékenység ünnepe. A tavasz, az új kezdet nem csupán szimbolikus köszöntése, melyhez meglepő mód jól passzol Krisztus feltámadása, ami szintén az új kezdetet, a körforgást szimbolizálja. Európában korábban a termékenység istennőjét Ostarát ünnepelték őseink, az ő állata volt a nyúl - aki ugye elég szapora állat - a tojás pedig szintén a termékenységet szimbolizálta. Míg ma a gyerekek a kertben a csokitojásokat keresgélik, addig régen ez "élesben" ment, a valódi fészkek valódi tojásait keresték fel az emberek, ezeket fújták ki és festeték meg, majd mágikus erejünek tulajdonították őket. Érthető ezek fényében a - lánynok által oly gyűlöletes - locsolkodás szokása is, bár ennél pajzánabbat is talátam, állítólag szokás volt a lányok hátsóját faágakkal csapdosni, gondolom ezt is a termékenység nevében. (Freud bácsi itt sikoltozna a gyönyörűségtől örömében, akkora fallikus szimbólum búvik meg eme népszokások gyökerében.)
Ennyit hát a húsvét népi gyökereiről. A keresztény magyarázatba nem mennék bele, egyrészt mert nem vagyok keresztény, másrészt mert nem tetszik, hogy itt nagyon eltolódik a bűn irányába az egész felfogása, ami megintcsak az a lelkiismeretfurdaláskeltés, ami miatt az egész keresztény vallással nem tudok megbékélni.
Ma húsvét vasárnap van. Itt ülök, és megróbálok örülni a jelennek. Mert most van a tavasz, most van a megújulás, az ünnep, az újszülött kiskutyák, és már itt vannak a hosszabb nappalok, a mozgás öröme, a család, az izgalmas várakozás, hiszen pár hét múlva tengert átszelve utazunk. Ami elmúlt, attól pedig illően és szépen veszek búcsút, amikor itt van az ideje.
2010. február 25., csütörtök
Merre van az arra?
Hosszú volt ez a tél, túl hosszú. Olyannyira várom már a napfényt, a barátságos meleget, a friss tavaszi levegőt, mint a Messiást. Egy ideje rajtam uralkodó rosszkedvemet ráfoghatnám persze a hosszúra nyúlt hidegre, a vitaminhiányra, a kötelező szakdolgozatírásra, vagy a lecsökkentett fizetésemre, esetleg a nekem már túlzónak érződő súlyomra, vagy akármi másra. De az igazság mégiscsak az, hogy ezen valóban lehúzó külső körülmények ellenére, a baj bennem van, belül.
Amit látok, nem feltétlenül érzem csak a magam problémájának. Nemrég olvastam egy pszichológia folyóiratban, hogy létezik már kapunyitási pánik. Ez egy abszolút 21. századi jelenség, ami abból fakad, hogy kialakult egy új életszakasz a 20-30-as évek között. Szüleink ebben az időben már családot alapítottak, akinek a szülők nem segítettek, azok megkapták az állam által kiutalt lakást, a férfi-női szerepek még nagyjából a helyükön voltak, mindenki tette szépen a dolgát. De ma már nem ez van. Ebben az új életszakaszban mindenki azt csinál, amit csak akar, és éppen ez a nagy szabadság lesz a korlátja annak, hogy végül az ember határozottan meg tudja mondani, hogy pontosan mit is akar, merre is halad. Ez a probléma egyik része.
A másik, hogy amit akarok, ahhoz megvan-e a lehetőségem (pénz, idő, támogatás). Mert hiába szeretnék családot, ha az esküvő költségeinek a gondolatától is sikítófrászt kapok, és hiába, ha nincs hová megszülni a gyereket. És mikor akarjak gyereket? Most? Vagy most kezdjek el új karriert, új terveket, és halasszam későbbre? Legyek 30 után anyuka?
Elkezdtem a fotózást tanulni, és szeretném a masszőrködést. Ehhez is várom az üdülési csekket, amiből majd kifizetem a tanfolyamot. A további terveim viszont nem oldhatók meg ilyen könnyen. De ki tudja, az is lehet, hogy csak türelmetlen vagyok.
Ha próbálom nem a borúlátó oldalról nézni, akkor viszont akár elégedett is lehetnék. Visszaolvasva januári kívánságaimat, több is már most teljesülni látszik. Lehet, hogy egyszerűen csak siettetem a dolgokat? Lehet, hogy nincsen nekem semmi bajom, csak egy kicsit fel kellene töltekeznem? Fene tudja.
Májusban Londonba utazunk. Ez fontos és nagy lehetőség. Talán elindít majd valamit, talán több értelme van, mint egy szimpla városnézés. Csak türelmesnek kell lenni. És ez baromira nehezemre esik most.
Amit látok, nem feltétlenül érzem csak a magam problémájának. Nemrég olvastam egy pszichológia folyóiratban, hogy létezik már kapunyitási pánik. Ez egy abszolút 21. századi jelenség, ami abból fakad, hogy kialakult egy új életszakasz a 20-30-as évek között. Szüleink ebben az időben már családot alapítottak, akinek a szülők nem segítettek, azok megkapták az állam által kiutalt lakást, a férfi-női szerepek még nagyjából a helyükön voltak, mindenki tette szépen a dolgát. De ma már nem ez van. Ebben az új életszakaszban mindenki azt csinál, amit csak akar, és éppen ez a nagy szabadság lesz a korlátja annak, hogy végül az ember határozottan meg tudja mondani, hogy pontosan mit is akar, merre is halad. Ez a probléma egyik része.
A másik, hogy amit akarok, ahhoz megvan-e a lehetőségem (pénz, idő, támogatás). Mert hiába szeretnék családot, ha az esküvő költségeinek a gondolatától is sikítófrászt kapok, és hiába, ha nincs hová megszülni a gyereket. És mikor akarjak gyereket? Most? Vagy most kezdjek el új karriert, új terveket, és halasszam későbbre? Legyek 30 után anyuka?
Elkezdtem a fotózást tanulni, és szeretném a masszőrködést. Ehhez is várom az üdülési csekket, amiből majd kifizetem a tanfolyamot. A további terveim viszont nem oldhatók meg ilyen könnyen. De ki tudja, az is lehet, hogy csak türelmetlen vagyok.
Ha próbálom nem a borúlátó oldalról nézni, akkor viszont akár elégedett is lehetnék. Visszaolvasva januári kívánságaimat, több is már most teljesülni látszik. Lehet, hogy egyszerűen csak siettetem a dolgokat? Lehet, hogy nincsen nekem semmi bajom, csak egy kicsit fel kellene töltekeznem? Fene tudja.
Májusban Londonba utazunk. Ez fontos és nagy lehetőség. Talán elindít majd valamit, talán több értelme van, mint egy szimpla városnézés. Csak türelmesnek kell lenni. És ez baromira nehezemre esik most.
2010. február 22., hétfő
Váró-s
Naaagyon-nagyon várom már a tavaszt.
Tegnap Janival sétálgatva a kertek alján már láttunk hóvirágot, és a jácint már nyílik az asztalomon, de igazából a tulipánt várom, mert az a kedvencem.
Tegnap Janival sétálgatva a kertek alján már láttunk hóvirágot, és a jácint már nyílik az asztalomon, de igazából a tulipánt várom, mert az a kedvencem.
2010. február 14., vasárnap
2010. február 3., szerda
2010. február 2., kedd
Nosztalgia
Először azon keseredtem el, hogy milyen vékony voltam, most meg milyen nem.
Másodszor azon, hogy milyen hamar változnak a dolgok, és hogy bizonyos emberek nagyon hiányoznak.
Harmadszor, és leginkább pedig azért, mert rájöttem egy szörnyű és kegyetlen dologra: felnőttem.
Pedig nem telt el sok idő. Két-három év csak, és mégis annyi minden megváltozott. Az egy dolog, hogy már nem bírom úgy a piát, vagy hogy más 10-kor alszunk, mert képtelenek vagyunk tovább fent lenni. Neem, nem ezekre gondolok. Hanem arra, hogy olyan pulzáló volt a világ, mindent olyan intenzíven éltem meg (persze akkor ettől rettenetesen szenvedve). Állandóan csináltunk valamit, mindenre volt energia, azt hittük megváltjuk a világot, bandáztunk, fetrengtünk a fűben a Tabánban, vadkempingeztünk... ma meg mi van? Tüdőgyulladást kapok az első sátorban töltött éjszaka után, párokban "bulizunk", és arról beszélgetünk, hogy miből fogunk megélni, és mikor lesz gyerekünk. Ez rettenetes!!!! Olyan könnyed és szabad akarok lenni megint! Mér pont most van ez a szarakodás, mikor megtaláltam végre a páromat, azt, akivel olyan igazi szövetséget tudunk majd kötni?? Mér most kell besavanyodnom?
Amúgy meg nem csak magamon látom ezt. Rajtatok is, kedves barátaim. És ha most itt tartok, mi lesz, ha majd 40, 50 éves leszek? Annyira megértem anyukám, és a többi korabelit, hogy értelmetlennek érzik az életüket. Meg kell tanulnunk megőrizni a fiatalságunkat. Itt bent a fejünkben leginkább. A frissességet, a vállalkozókedvet, a kíváncsiságot, ami hajt előre, a hitet... és meg kell tartanunk a barátainkat is. Ez a legfontosabb. Mert nem a kenyérsütő és a szép csizma fog boldoggá tenni minket idős napjainkon. Ezekre már emlékezni sem fogunk, lényegtelen és elnyűtt holmik lesznek, a kocsit ellophatják, a házba (amire kifizettük majd a 45 éves törlesztőt) betörhetnek, de ami a lelkünkben van, azt nem vehetik el soha. Azt mi dobáljuk el két kézzel. Vagy épp észrevétlenül kihullik a zsebünkből, ahová eldugtuk, amikor úgy gondoltuk, más a fontos.
Mégis mi a büdös kurvaannya lehetne még fontos az életben, mint az élmények, az emberi kapcsolatok?
Vissza akarok menni, és fel akarom szedni a valahol elhullajtott gyermek énemet, azt, aki imád élni, imádja a világot, a barátait, és aki hallhatatlan, erős, aki olyan mint a szél... mindig mozgásban, hol simogat, hol pusztít, hogy újat teremtsen, de mindig szabad.
Addig pedig itt ez a kis videó, egy igen boldog pillanatból:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)












.jpg)
