Hosszú volt ez a tél, túl hosszú. Olyannyira várom már a napfényt, a barátságos meleget, a friss tavaszi levegőt, mint a Messiást. Egy ideje rajtam uralkodó rosszkedvemet ráfoghatnám persze a hosszúra nyúlt hidegre, a vitaminhiányra, a kötelező szakdolgozatírásra, vagy a lecsökkentett fizetésemre, esetleg a nekem már túlzónak érződő súlyomra, vagy akármi másra. De az igazság mégiscsak az, hogy ezen valóban lehúzó külső körülmények ellenére, a baj bennem van, belül.
Amit látok, nem feltétlenül érzem csak a magam problémájának. Nemrég olvastam egy pszichológia folyóiratban, hogy létezik már kapunyitási pánik. Ez egy abszolút 21. századi jelenség, ami abból fakad, hogy kialakult egy új életszakasz a 20-30-as évek között. Szüleink ebben az időben már családot alapítottak, akinek a szülők nem segítettek, azok megkapták az állam által kiutalt lakást, a férfi-női szerepek még nagyjából a helyükön voltak, mindenki tette szépen a dolgát. De ma már nem ez van. Ebben az új életszakaszban mindenki azt csinál, amit csak akar, és éppen ez a nagy szabadság lesz a korlátja annak, hogy végül az ember határozottan meg tudja mondani, hogy pontosan mit is akar, merre is halad. Ez a probléma egyik része.
A másik, hogy amit akarok, ahhoz megvan-e a lehetőségem (pénz, idő, támogatás). Mert hiába szeretnék családot, ha az esküvő költségeinek a gondolatától is sikítófrászt kapok, és hiába, ha nincs hová megszülni a gyereket. És mikor akarjak gyereket? Most? Vagy most kezdjek el új karriert, új terveket, és halasszam későbbre? Legyek 30 után anyuka?
Elkezdtem a fotózást tanulni, és szeretném a masszőrködést. Ehhez is várom az üdülési csekket, amiből majd kifizetem a tanfolyamot. A további terveim viszont nem oldhatók meg ilyen könnyen. De ki tudja, az is lehet, hogy csak türelmetlen vagyok.
Ha próbálom nem a borúlátó oldalról nézni, akkor viszont akár elégedett is lehetnék. Visszaolvasva januári kívánságaimat, több is már most teljesülni látszik. Lehet, hogy egyszerűen csak siettetem a dolgokat? Lehet, hogy nincsen nekem semmi bajom, csak egy kicsit fel kellene töltekeznem? Fene tudja.
Májusban Londonba utazunk. Ez fontos és nagy lehetőség. Talán elindít majd valamit, talán több értelme van, mint egy szimpla városnézés. Csak türelmesnek kell lenni. És ez baromira nehezemre esik most.
2010. február 25., csütörtök
2010. február 22., hétfő
Váró-s
Naaagyon-nagyon várom már a tavaszt.
Tegnap Janival sétálgatva a kertek alján már láttunk hóvirágot, és a jácint már nyílik az asztalomon, de igazából a tulipánt várom, mert az a kedvencem.
Tegnap Janival sétálgatva a kertek alján már láttunk hóvirágot, és a jácint már nyílik az asztalomon, de igazából a tulipánt várom, mert az a kedvencem.
2010. február 14., vasárnap
2010. február 3., szerda
2010. február 2., kedd
Nosztalgia
Először azon keseredtem el, hogy milyen vékony voltam, most meg milyen nem.
Másodszor azon, hogy milyen hamar változnak a dolgok, és hogy bizonyos emberek nagyon hiányoznak.
Harmadszor, és leginkább pedig azért, mert rájöttem egy szörnyű és kegyetlen dologra: felnőttem.
Pedig nem telt el sok idő. Két-három év csak, és mégis annyi minden megváltozott. Az egy dolog, hogy már nem bírom úgy a piát, vagy hogy más 10-kor alszunk, mert képtelenek vagyunk tovább fent lenni. Neem, nem ezekre gondolok. Hanem arra, hogy olyan pulzáló volt a világ, mindent olyan intenzíven éltem meg (persze akkor ettől rettenetesen szenvedve). Állandóan csináltunk valamit, mindenre volt energia, azt hittük megváltjuk a világot, bandáztunk, fetrengtünk a fűben a Tabánban, vadkempingeztünk... ma meg mi van? Tüdőgyulladást kapok az első sátorban töltött éjszaka után, párokban "bulizunk", és arról beszélgetünk, hogy miből fogunk megélni, és mikor lesz gyerekünk. Ez rettenetes!!!! Olyan könnyed és szabad akarok lenni megint! Mér pont most van ez a szarakodás, mikor megtaláltam végre a páromat, azt, akivel olyan igazi szövetséget tudunk majd kötni?? Mér most kell besavanyodnom?
Amúgy meg nem csak magamon látom ezt. Rajtatok is, kedves barátaim. És ha most itt tartok, mi lesz, ha majd 40, 50 éves leszek? Annyira megértem anyukám, és a többi korabelit, hogy értelmetlennek érzik az életüket. Meg kell tanulnunk megőrizni a fiatalságunkat. Itt bent a fejünkben leginkább. A frissességet, a vállalkozókedvet, a kíváncsiságot, ami hajt előre, a hitet... és meg kell tartanunk a barátainkat is. Ez a legfontosabb. Mert nem a kenyérsütő és a szép csizma fog boldoggá tenni minket idős napjainkon. Ezekre már emlékezni sem fogunk, lényegtelen és elnyűtt holmik lesznek, a kocsit ellophatják, a házba (amire kifizettük majd a 45 éves törlesztőt) betörhetnek, de ami a lelkünkben van, azt nem vehetik el soha. Azt mi dobáljuk el két kézzel. Vagy épp észrevétlenül kihullik a zsebünkből, ahová eldugtuk, amikor úgy gondoltuk, más a fontos.
Mégis mi a büdös kurvaannya lehetne még fontos az életben, mint az élmények, az emberi kapcsolatok?
Vissza akarok menni, és fel akarom szedni a valahol elhullajtott gyermek énemet, azt, aki imád élni, imádja a világot, a barátait, és aki hallhatatlan, erős, aki olyan mint a szél... mindig mozgásban, hol simogat, hol pusztít, hogy újat teremtsen, de mindig szabad.
Addig pedig itt ez a kis videó, egy igen boldog pillanatból:
2010. február 1., hétfő
Jimi él....
.... én meg egy ki*ott hippi vagyok! :D
http://www.spinner.com/2010/01/28/jimi-hendrix-valleys-of-neptune-song-premiere/
http://www.spinner.com/2010/01/28/jimi-hendrix-valleys-of-neptune-song-premiere/
A nap kérdése
Kérem szépen, hogy valaki mondja meg, hogy mit és hova visznek állandóan az öreg nénik a nagy szatyraikban? Városban, vagy vidéken, délelőtt, délután, este, hétköznap vagy hétvégén, teljesen mindegy, mert állandóan ott vannak, és viszik a holmit.
De mit? Mindig épp boltból jövet vannak? Vagy mindig épp utaznak valahová?
Nem értem.
De mit? Mindig épp boltból jövet vannak? Vagy mindig épp utaznak valahová?
Nem értem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)









.jpg)
