- Légcsőgyulladás. - monda az üzemorvos több percnyi sztetoszkópos tapizás után. Én meg elgondolkodtam. Május eleje óta, mióta hazajöttünk Londonból, ez a harmadik megfázásom, tulajdonképpen egymásba érnek. Miért csinálom ezt magammal? És egyébként is miért van az utóbbi időben feltűnően sok bajom a légútjaimmal?
Az én Angyalkám segítségével utána is jártam a dolognak. Mivel a légcső a szív- és torokcsakrát köti össze, úgy gondolom mindkettő fontos, és lényeges is, hogy a kettőt összekötő "híd" betegedett meg.
A szívcsakra (zöld), ahogy nevéből is kiderül, a szív központja, itt lakik az elfogadás, az adás-kapás egyensúlya, az életöröm, a nyitottság, a magasabb szintű ismeretek, fizikai szinten az allergia, szívpanaszok, keringési- és az immunrendszerrel kapcsolatos betegségek tartoznak ide. A torokcsakra (kék) szintén beszédes, a kommunikáció, a beszéd és hallgatás egyensúlya, az önuralom, a fülelés területe, fizikailag pedig az összes légúti betegség ide tartozik. Ezen vázlatos ismeretek után a következő kérdések merülnek fel:
- mi nyomja a szívem
- mivel lehet ez kapcsolatban (mely életterületekkel)
- miért pont egy pihentető utazás után jött ez ki
- ez a valami miért nem kerül "kimondásra"
- mitől tarthatok, amiért nem azt mondja a szám, mint a szívem
- mi történik ha kimondom
- magamnak, vagy másnak kell-e kimondanom
- félek-e kimondani
- és persze hogy hogyan tudom meggyógyítani magam?
A fenti kérdések egy részére van válaszom, de ez még kevés a boldogsághoz. Az a sejtésem ugyanis, hogy több dolog is érintett itt. A korábbi szentháromság, vagyis a munka-otthon-szerelem kibővült, munka-otthon-szerelem-család-ra, vagyis míg korábban csak a szerelmem érdekelt, most már itt van a családom is, és az ő családja is. Eljegyzésünk híre nyilván megbolygatta ezt a kis állóvizet, és ezáltal a miénk mellett a többiek életét is. Ez tehát az egyik terület. De mi a helyzet a többi helyen? A munka ok? Hát nem. Az otthon ok? Hát nem. Persze minden lehetne sokkal rosszabb, de azt hiszem, azon már túl vagyok, hogy megint a semmiig kelljen visszarombolni mindent, szóval ez nem érv. Van, mind a kettő van, de egyik sem olyan, amilyet én szeretnék, amilyenre vágyom. És ez egyre jobban zavar. És az is zavar, hogy sokszor tehetetlennek érzem magam, pedig tudom, hogy ez nem így van. Valamit rosszul csinálok, valamiben nem vagyok őszinte magammal, erre akar figyelmeztetni ez a betegség.
Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy túlságosan leköt a másoknak való megfelelés, és nem hallom meg a saját belső igényeimet. Vagy hogy nem mondom ki, amit gondolok, csak azért, mert tudom, hogy a hallgatást várják tőlem. Inkább ez utóbbi, hisz nem a fülemmel van a baj, a probléma itt a kimondás-nemkimondás, és a probléma fullasztó mivolta, hiszen mindhárom alkalommal nehézkes volt a (rendes) levegővétel. Ezért a következő mantrát fogom mondogatni addig, amíg jobb nem lesz:
Vagyok, aki vagyok, teszem, amit teszek, és ez pontosan így jó!
És nagyon nehéz lesz, hogy ne számítson, ki mit gondol, de azt hiszem az önmagunknak való megfelelés (önmagunknak levés) az ott kezdődik, hogy abbahagyjuk a másoknak való megfelelést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése