Először azon keseredtem el, hogy milyen vékony voltam, most meg milyen nem.
Másodszor azon, hogy milyen hamar változnak a dolgok, és hogy bizonyos emberek nagyon hiányoznak.
Harmadszor, és leginkább pedig azért, mert rájöttem egy szörnyű és kegyetlen dologra: felnőttem.
Pedig nem telt el sok idő. Két-három év csak, és mégis annyi minden megváltozott. Az egy dolog, hogy már nem bírom úgy a piát, vagy hogy más 10-kor alszunk, mert képtelenek vagyunk tovább fent lenni. Neem, nem ezekre gondolok. Hanem arra, hogy olyan pulzáló volt a világ, mindent olyan intenzíven éltem meg (persze akkor ettől rettenetesen szenvedve). Állandóan csináltunk valamit, mindenre volt energia, azt hittük megváltjuk a világot, bandáztunk, fetrengtünk a fűben a Tabánban, vadkempingeztünk... ma meg mi van? Tüdőgyulladást kapok az első sátorban töltött éjszaka után, párokban "bulizunk", és arról beszélgetünk, hogy miből fogunk megélni, és mikor lesz gyerekünk. Ez rettenetes!!!! Olyan könnyed és szabad akarok lenni megint! Mér pont most van ez a szarakodás, mikor megtaláltam végre a páromat, azt, akivel olyan igazi szövetséget tudunk majd kötni?? Mér most kell besavanyodnom?
Amúgy meg nem csak magamon látom ezt. Rajtatok is, kedves barátaim. És ha most itt tartok, mi lesz, ha majd 40, 50 éves leszek? Annyira megértem anyukám, és a többi korabelit, hogy értelmetlennek érzik az életüket. Meg kell tanulnunk megőrizni a fiatalságunkat. Itt bent a fejünkben leginkább. A frissességet, a vállalkozókedvet, a kíváncsiságot, ami hajt előre, a hitet... és meg kell tartanunk a barátainkat is. Ez a legfontosabb. Mert nem a kenyérsütő és a szép csizma fog boldoggá tenni minket idős napjainkon. Ezekre már emlékezni sem fogunk, lényegtelen és elnyűtt holmik lesznek, a kocsit ellophatják, a házba (amire kifizettük majd a 45 éves törlesztőt) betörhetnek, de ami a lelkünkben van, azt nem vehetik el soha. Azt mi dobáljuk el két kézzel. Vagy épp észrevétlenül kihullik a zsebünkből, ahová eldugtuk, amikor úgy gondoltuk, más a fontos.
Mégis mi a büdös kurvaannya lehetne még fontos az életben, mint az élmények, az emberi kapcsolatok?
Vissza akarok menni, és fel akarom szedni a valahol elhullajtott gyermek énemet, azt, aki imád élni, imádja a világot, a barátait, és aki hallhatatlan, erős, aki olyan mint a szél... mindig mozgásban, hol simogat, hol pusztít, hogy újat teremtsen, de mindig szabad.
Addig pedig itt ez a kis videó, egy igen boldog pillanatból:
ha nem pillanatnyi fellángolás, amit mondasz, hanem leesett, TUDOD, és EZÉRT megtartod, hogy a boldogság jellegétől fogva képtelen tárgyiasulni, az, ha nem is a siker, de annak egy kihagyhatatlan lépcseje. nyugodtan cáfoljon meg bárki, mert ha a saját tapasztalaim alapján beszélek, akkor nagy eséllyel tévedhetek, de a "világi" dúskálás és a tiszteletet kiváltó boldogság majdhogynem kizárja egymást. jó lenne azt mondani, hogy basszaisten a lakást meg a pénzt, és "nincs de". a "fiatalság, bolondság" felfogás és a józan érdekből felfogott felelős hozzállás és az így végzett munka közötti összekötő út hol lehet? ez engem is érdekel, ez az én kérdésem is. a mérleg nyelvét kábé középre állítani.
VálaszTörlésigen, érted a problémám.
VálaszTörléspiros hangszóró annak, aki tud megoldást!
... és valószínűleg halhatatlanság, illetve vastagbetűs szedés, sőt, akár egy fejezet a filozófia-tankönyvekben :)
VálaszTörlés